Nos, sokáig haldoklott a blog, de egy kis defibrillátorral újjá lehet éleszteni, pontosabban újrakezdeni. Nos, elviekben emberekről van szó, tehát igyekszem a sort folytatni, csak mindig gondolkodóba esem, melyik típust is válasszam. Férfit vagy nőt? Ritkát vagy gyakorit?

Nos, mivel a tavasz-nyár véleményem szerint (is) a szakítások szezonja, nézzük a különböző szakítós embertípusokat. Az első a dramatizáló. Általában étterembe hívja a másikat (nagyközönség előtt kisebb a rizikófaktor). Már asztalfoglaláskor gyűrkéli a terítőt (Vajon a lepedőt is úgy gyűrte?!) és kerüli a szemkontaktust. Tulajdonképpen a saját gyávaságából fakad a dramatizálásra való hajlam. Ötször körbebaktatja az ún. forró kását, nagy nehezen tér a lényegre, izzad mint a ló, és dadog is, bizonyára nem logopédus volt az anyja. Ötször bocsánatot kér, ameddig a másik csak meresztgeti a szemecskéit, a végén lehet el is ájul. Ő lesz az áldozat, előtte akármilyen szarzsák módján is viselkedett.

A másik kedvencem a véletlen szakítós. Ő alapvetően genyó fajta, aki már a levegőt sem érdemli meg. Általában kettő, vagy akár több vasat is tart a tűzben, és amikor lebukik, csak megvillantja Signalmosolyát, és dobbant. Általában egyedül öregszik meg és patkol el.

Ciki.

Nos, hát lássuk is az első témát.

A krónikus önsajnálók, a szegény lelkileg megtört fiatalok, akik már sok-sok csalódáson estek át, kivéve persze engem, nekem tök fasza minden. Általában egymás társaságát keresik, ilyenkor életreszóló "barátságok" kötődnek, ám ha a másik kis getymónak kinyílik a csipája, mehet a levesbe, mert milyen már egy optimista emberrel egy levegőt szívni?! Ilyenkor jön egy új barát felkutatása, ez általában hamar sikerül, mert ugye mi ilyen mélabús nemzet vagyunk... Szóval ezek egymásra találnak, és ilyenkor jön a kölcsönös önsajnálat, a negatív szerelmi élet hatásai pirunka lelkükre. Apropó love: általában olyanba lesznek szerelmesek, akit baszottul nehéz elérni, effektíve egy álommal egyenértékű, ezáltal az életük olyan, mint egy nagy kupac, bűzös trágyahalom. Tönkreteszi Őket az iskola (gimnázium vagy egyetem), amit persze apucika fizet, így Nekik a kisujjukat sem kell mozdítani. Siránkozásuk felér egy baszatlan kurváéval, miközben keresik Magukat, csak épp nem találják.

Állítólag a karrierjük a legfontosabb nekik, miközben a falusi trafikban töltik mindennapjaikat, és egy közeli jampival kerülnek kétes viszonyba. A szüleiket mindezektől függetlenül gyűlölik, mert mernek kérni egy kis pénzt haza, mondjuk nyílván ha elköltöznek, lesz egy pasijuk, aki kitartja Őket (a prostituálódás egyik módja).

Egyszerűen semmi sem jó nekik.

Nem mondhatnám, hogy bármi újkeletűt fogok (később esetleg fogunk) írni vagy csinálni, pusztán őszinte érzéseimet fogom feltárni, olyan ez, mint amikor a szűzlány letolja a bugyiját.

Leginkább egy szociológiai blogra fogok hajazni, csak kissé szabadabbra veszem a fogurát, nem akarok tanító, sem forgalomirányító lenni. Persze emberekkel, és az Ő élhetetlenségükkel fogok foglalkozni, mert igencsak felmegy a vérnyomásom egyesek életét és bajlódásait látva. Sokszor próbáltam már erről blogot indítani, de ez most véresen komoly. Nem mondom, hogy a blog 18+-os, de aki kerüli a szókimondó szövegeket, az kattintson a jobb felső sarokben meglelhető X-re. Köszi.